Földrajzi környezet – fekvés és domborzat
A vidék felszínén a harmadkor közepén kristályos röghegység emelkedett, amely évmilliók alatt lepusztult, és süllyedésnek indult. A mintegy nyolc millió évvel ezelőtt keletkezett Pannon tengerbe üledékek rakódtak le különböző vastagságban. A magasabban fekvő Bécsi medence vizei a hajdan egységes tengert feltöltötték, amely apró tavakká alakult át és szárazra került. A fő vízfolyás az Ős-Duna volt, amely kezdetben vidékünkön folyt dél felé és rengeteg homokot rakott le. A harmadkor végén kiemelkedett zalai vízválasztó hátság a Dunát keleti irányba terelte, így a folyó áttörte a Visegrádi szorost. A hordalék szállítását csak fokozta az Ős-Répce.
A Répce
A terület fő vízgyűjtő folyója a Répce. Az Ausztriában eredő folyó forrásvidékét a kristályos kőzetű Keleti-Alpok nyúlványain találjuk. Testvérfolyójával, a Stobbal (Csáva) együtt nagy eséssel érkezik a határhoz. Magyar területen a folyása lelassul, emiatt sokszor keletkeztek veszélyes árvizek. Ilyen volt az 1879-es áradás, amikor a gyakori esőzés következtében a Répce úgy megáradt, hogy elöntötte a község határát. Ez 1900-ban megismétlődött. Az árvíz oly nagy volt, hogy az új árok hídjait magával sodorta. 1965-ben újabb árvíz pusztított a településen. A Répce árvizeinek megakadályozására 1818-ban a burgenlandi Locsmándnál (Lutzmannsburg) a Répce medréből elágazva új árkot létesítettek, így a Répcét két árokba terelték. Az Öreg-Répce a mellette felépült malmoknak adott energiát, míg a másik ág, az Ásás elősegítette az árvizek gyors lefolyását. A két meder Bük község mellett egyesült, de az 1978-ban végzett mederszabályozás óta csak az Ásásban folyik víz, az Öreg-Répcét megszüntették. Az Öreg-Répce ma az ármentesítő csatorna része.
A Répce vizét a malmok megszüntetésével energia-fejlesztésre nem használják, halászati szempontból sincs jelentősége. Mezőgazdasági nagyüzemek azonban legelők, rétek és szántóföldek öntözésére kiválóan hasznosítják.
Honfoglalás előtti időszak (rómaiak, népvándorlás)
A rómaiak fegyveres harc nélkül, a boj törzsi arisztokráciával kötött szerződés alapján szállták meg a Répce-vidéket az i. sz. körüli évtizedekben. i.u. 43-ban Claudius császár megalapította Savariát. Ennek territóriumához (területéhez) tartozott a Repcétől délre eső terület. A Répce völgyében haladt a Borostyán-kőútból leágazó útvonal. A gyalókai Cifraberekben áldozati oltárokat találtak, valószínűleg római temető részei lehettek. 433-ban Róma átengedte Pannónia -területét a hun birodalomnak. Attila 453-ban bekövetkezett halála után fiait legyőzték, akik megmaradt népükkel az ukrajnai sztyeppéikra menekültek. Innen (kiszorították a keleti gótokat és a herulokat, s ezek 456-fban a Dunántúlon telepedtek meg. A Répce völgye a „legvitézebb germán nép”, a herulok országához tartozott. Uralmukat az északról jött germán longobárdok döntötték meg a 6. század elején, és 546-547-ben itt le is telepedtek. Szakonyban kerültek elő leleteik. 568-ban az alföldi gepida királyság ellen az avaroktól kértek segítséget, akik a kelet-európai sztyeppéken éltek. A győzelem után azonban szükségesnek látták a hatalmas szövetséges elől Itáliába távozni, ahol emléküket Lombardia neve őrzi. Az avar birodalom ekkor érte el legnagyobb kiterjedését, a Bécsi medencétől a Donig húzódott. 630 körül a birodalmukat a kutrigur-bolgárok lázadása rázta meg, ami meggyengítette őket. Csak a 670 körül érkező új avar hullámtól kaptak erőt. Ezek az onugorok, vagy fehér ugorok — László Gyula feltevése szerint — már nagyrészt magyarul beszéltek. Jellegzetes övfelszereléseik alapján griffes csoportnak is nevezik ezt a népet. Nagy Károly nagy hadjáratot indított ellenük 791-ben. Az avar birodalom vesztét a korabeli források, vezetőik mértéktelen italozásával magyarázzák (bizánci Suidas-Lexikon). 805-ben a megkeresztelkedett avar főméltóság, a capcan népe települt le vidékünkön, akiknek sorai közé szlávok szivárogtak be. Honfoglaló őseink már vegyes népcsoportokat találtak itt. Honfoglaló őseink törzsei közül a Kér és a Lél (Lehel) törzs telepedett le a környéken. Ezt a tényt bizonyítja Újkér és Nemeskér helységek neve. A közeli Bük mellett feküdt az évszázadok során elpusztult Hobaj település, a Huba törzsbeliek szállásterülete. A Répce vidékén őseink dús réteket, termékeny szántókat, hatalmas erdőségeket találtak. Ugyanakkor a mocsaras és erdős Répce melléke a határ megerősítésére is szolgált. E megerősített és védelmet szolgáló területet nevezték gyepürendszernek. A gyepü nem összefüggő láncolat, hanem mélységében tagolt és őrökkel megrakott helyek sokasága volt.
Ásatások, feltárások a község területén
A megye területén talált legrégebbi emlékek az i.e. IV. évezredből, a csiszolt kőkorszakból valók. A faluban 1954-ben a régi téglagyár agyagbányájából került elő egy kora vaskori i.e. 800-500 közötti időszakból származó lakógödör. Egyszerű, földbe vájt gödör, középen nyílt tűzhely maradványa, felette nyeregtető lehetett, de ez teljesen elpusztult már bányászás következtében. Benne edénytöredékek és állatcsontok voltak. A lelet a hallstatti kultúrához köthető, ekkor illír nyelven beszélő népek lakhattak itt, akiket Kr.e. 400 táján a kelták szorítottak ki a vidékről. Ettől a lelettől kb. 100 m-re egy másik lakóvermet is sikerült feltárni, amely jóval később, az avar-szláv időben épült, i.u. 750-950 körül. A négyszögletes alaprajzú verem a felszíntől kb. ¾ m-re mélyedt le. Az egyik sarkában majdnem ép kemence, mellette tapasztott padka, a másik sarkában pedig egy kisebb verem volt található. A tetőgerendák, amelyek a ház pusztulásakor dőlhettek le, elszenesedve az egész veremben szétszóródva hevertek. A feltárásokat Nováki Gyula régész vezette. Használati tárgyakat nem találtak, csupán néhány cserépdarabot, amelyek segítettek meghatározni a lakóverem korát. Az avarok további nyomai is még megtalálhatók voltak a határ különféle helyein. A Répcevis helyén lévő egykori ősi település feltehetően az Általjáró és a Tömpör nevű dűlők környékén terült el. Bizonyítja mindezt az a tény is, amikor 1945-ben a futóárok és a tankcsapdák ásásakor sírokra bukkantak, a több cserépdarab került elő. Szerencsére akadt néhány ember, akik magukhoz véve ezeket a tárgyakat megőrizték. E leletanyag egy része 1953-ban a Történeti Múzeum Régészeti Osztályára került. Megállapításuk szerint a cseréptöredékek a rézkorból származó telephelyről valók és az ún. péceli kultúrához tartoznak. Ilyen telephelyről kb. 500 darabról tudnak az országban. A honfoglalás érinti már e területet is. Bár megjelenő őseink nem szállták meg e nyugati vidéket, de ellenőrzésük alatt tartották. A Kapuvár-Lövő vonaltól nyugatra eső területek természeti tagoltságukból eredően jó védelmet biztosítottak. Honfoglalás-kori leletre a szomszédos Szakony község határában bukkantak. A feltárt gazdag anyag a vezérek korára utal.
A falu története
Káptalanvis és Nemesvis egyesítéséből 1930-ban Répcevis lett. 1927. szeptember 15-én csak a belügyminiszteri rendelet jelent meg az egyesítésről. Káptalanvis a jobbágyfelszabadításig az egész úrbéri korszakon keresztül a győri káptalan birtoka, míg Nemesvis több nemesé. A Vis névről is arra következtethetünk, hogy a település már a honfoglalás előtt létezett. A „Vis” szó szláv eredetű, magyarul „felső”-t vagy „távoli feketeséget”, illetve „távoli messzeséget” jelent. Káptalanvis és Nemesvis nevét korábban a végén 2 s-sel, még korábban szintén 2 s-sel és külön is írták. A két falu pontos fekvése bizonytalan a honfoglalás után. Ezt bizonyítja a téglagyár területén talált lelet is, amelyről már az előzőekben szó esett. A község első írásos említése egy határjárás alkalmával a Borsmonostori uradalommal kapcsolatosan 1225-ből származik, amikor II. Endre király a Bors comens és a mások által adományozott birtokokban a hegyen épült Szt. Mária kolostort megerősíti, s annak jövedelmeit újabbakkal kiegészíti. A helységet egy Visi András nevezetű nemes birtokolta. Nemesvis neve 1333 óta többször előfordult különféle oklevelekben, de még nem mint falunév, hanem családnév. 1344-ben László alnádor Visi András birtokát özvegyének és fiainak ítéli Visi Ányossal szemben, aki tagadta, hogy az özvegy Visi András törvényes neje volt. A falu északi része 1370-ben már Káptalanvis néven szerepel és a földesura a győri káptalan. 1456-ban Heryo Gál és Pál neve szerepel a birtokosok között. 1485-ben Mátyás király megfosztotta birtokától Visi Bálint nemest – aki pátütő lett, mert a király ellenségével Rottenhaller kőszegi várnaggyal szövetkezett – és a birtokot Gersei Petőfia Györgynek és Jánosnak adományozta. A visi nemesek, hogy mentsék földjeiket a súlyos telekadó alól elbocsátják jobbágyaikat és a jobbágytelkeket nemesi földekké nyilvánítják, s így biztosítják az adómentességet. Ezt megakadályozni nem lehetett, mivel a nemes szabadon rendelkezhetett jobbágyaival. A község déli része ekkor – 1560-ban – vette fel a Nemesvis nevet. A két Viss elkülönítve egy 1370. március 30-án kelt oklevélben szerepel először. A vasvári káptalan I. Lajos királynak jelenti a felmerülő ellentéteket, melyek a két Viss és Peresznye helységek határa miatt alakultak ki. Széchi Miklós országbíró, Gencsi Boda János és Sedun Chamáz királyi embereket és a vasvári káptalant bízta meg a határok kiigazításával. A káptalani birtoktest kiterjedéséről tanúskodik 1542-ben Ládányi László özvegyének önkényes intézkedése, aki 140 holdat foglalt le a káptalan földjéből és csak bírói eljárás után adta vissza. A bizonytalanná vált birtokviszonyok mellett 1563-ban a királyi helytartó, Oláh Miklós esztergomi érsek e birtokrészt székely Lőrincnek adományozta, akitől a káptalan szintén csak peres úton szerezhette vissza. 1717-ben Káptalanvis 31 jobbágya közül 26 magyar és 6 horvát, 1720-ban 30 jobbágy közül 20 magyar, 2 német, 4 tót és 4 horvát. A falu lélekszáma évszázadokon át alig változik. 1785-ben 289 fő és 47 ház, 1828-ban 285 fő és 41 ház, 1888-ban 317 fő és 53 ház, 1900-ban 276 fő és 73 ház volt a községben. A plébánián levő anyakönyvek 1691-el kezdődnek, s így pontos adataink vannak a lélekszám alakulásáról. A népesség alakulásának és fejlődésének számos akadálya volt. Elsősorban a jobbágytelkek kis területe, a föld közepes minősége és a gazdálkodás elmaradott formája. Még 1828-ban is kétnyomásos gazdálkodást folytattak. A kevés megművelhető föld felét minden esztendőben ugaron hagyták és pihentették. A község birtokállománya az úrbéri földeken és kaszálóréteken kívül a környező erdő- és legelőterületek feltörésével alakult ki annyira, hogy 1895-ben a három forrásból származó szántóterület 438 kat. holdra gyarapodott. A határban terjeszkedésre alig volt mód. Ebből is magyarázható a lélekszám lassú apadása. Mégis mindezek ellenére Káptalanvis a 17. században és a 18. század elején a környék legnagyobb jobbágytelepülései közé tartozott. Ez a pangás a szomszédos községek fejlődéséhez viszonyítva visszafejlődésnek tekinthető. A szűkös telki állomány kiterjesztésére némi erdőirtás is megindult. 1738-ban a Nagyvölgyön, a Hosszukigyós lábánál, a Berkenye-szerben, a Czirák-dülőben voltak irtásföldek, amíg a teleki földek az Ujhegyalja, Czirák, Általjáró, Felső-és Alsó-dombföldi dülő, Nagyvölgy, Irtás-dülő, Kertek fölött, Kenderföldek nevű határrészekben, a jobbágytelki rétek pedig a Répczén kívül az Alsó- és Felső-osztályban, a Kertek alatt és a Kenderföldek lábánál terültek el. Az ellentétek, a szorító körülmények, a megélhetés kényszere, a földéhség indította el a bérletes földek utáni harcot. A földesúrnak a XVIII. században nem volt szoros értelembenvett majorja, a korábbi időkben a Szőkeföld nevű pusztán működött. Ezt a területet XVIII. század eleje óta káptalanvisi jobbágyok bérelték. 1767-ben 80 kat. hold szántó és 10 kat. hold kaszás rét tartozott a hajdani majorhoz, amely a Csereklye, a Belső- és Külsőhosszak, a Rövidek, a Középdülő, a Haraszt, a Berekalji rét és a Szőkerét nevű dülőkben terült el. Ezek a dülők a falut keleti és délkeleti részről határolták. A major évi bére 1759-ben 24 Ft, ezt megelőzően 15 Ft volt. 1766-ban, az úrbérrendezés előtt, az uraság visszavette ezt a területet és saját maga gazdálkodott rajta. A visszavétel, a bérlet megszüntetése a telkes jobbágyok részéről heves ellenállást váltott ki és évtizedes küzdelmek kiindulópontja lett. Az első állomása az volt, hogy a jobbágyok megtagadták az 1767-es Urbáriumban megállapított szolgáltatásokat.
Forrás: Visi Márton kutatómunkája. Minden jog fenntartva.